Kedves Látogató !

Szeretettel küldöm Önnek ünnepi írásomat, amely 2012-ről, önmagunk szeretetéről, és annak a Világ felfényesítésében való szerepéről szól.

„Fény vagy te is, lobogj hát,

Melegíts és égess,

Hinned kell, hogy a világ Teveled is ékes.”

(Tóth Árpád)

Az őszi napfordulótól a téli napfordulóig tartó időszakban egyre rövidülnek a nappalok, és egyre több sötétségben van részünk egészen addig, míg Karácsonykor a Szeretet Ünnepén megszületik a Fény. De ugyanígy világunk folyamatai is egyre több olyan eseményt, helyzetet hoztak/hoznak, amelyek nem éppen a Fényt képviselik, így általánosságban is megtapasztalhatjuk, hogy túl sok a sötétség körülöttünk. Talán ezért is születnek sorra világvége jóslatok, mert az emberek megtisztulásra, Fényre, és Szeretetre vágynak. De mivel úgy érzik, hogy ő maguk ezért nem tudnak semmit tenni, túl kicsik ahhoz, hogy a Világ Kerekét megfordítsák, ezért egy sokkal nagyobb Erő megtisztító hatásában bíznak, amelyet talán a kollektív tudatban megbúvó ősi archetípusos minták alapján csak valamilyen kataklizma révén tudnak elképzelni. Nem elképzelhetetlen, hogy a bibliai Noé történet mintázatai jelennek meg ezek mögött a jóslatok mögött, amelyek már az 1999-es teljes napfogyatkozásnál, a 2000. év ezredforduló váltásánál, és most a 2012-es állítólagos maja próféciák kapcsán is előkerültek.

Pedig a maják elmondásuk szerint soha sem állították, hogy 2012. december 21-én beköszönt a világvége. Csak egy ciklus ér véget a naptárukban, és egy új ciklus indul útjára. A maják naptára egymásba kapcsolódó fogaskerekekként képzelhető el, a kisebb fogaskerék a kisebb ciklusokat (pl. napok, hónapok a mi időegységeinkhez hasonlítva), a legnagyobb fogaskerék pedig a legnagyobb ciklust jelképezi (ahhoz hasonlatos, mint a mi fogalmaink szerint az évezredek). Amíg a legnagyobb fogaskerék csak egy fognyit fordul, addig a kicsik több kört is megtesznek. És most 2012-ben jön el az a pillanat, amikor a legnagyobb fogaskerék egy teljes ciklus végére ér. De mivel fogaskerékről van szó, miért is állna meg? Fordul tovább, és egy új ciklust kezd. Ráadásul a majáknak több naptárrendszere is van (régészeti ásatások leletei igazolták), jelentős ciklus eltolódással, így vannak olyan naptáraik az egyes törzseknél, amelyek szerint most egyáltalán nincs ciklusváltás. Tehát a maja próféciákkal megtámogatott világvége elmélet eléggé bizonytalan alapokon áll. Ezen felül csak a nyugati kultúrkörben találkozhatunk ezekkel a világvége jóslatokkal, a keleti kultúrában ezek ismeretlenek. Annyit a maják is alátámasztanak, hogy a Világnak felemelkedésre, változásra, volna szüksége, és hogy eljött az ideje, hogy több Fény legyen jelen az életünkben. A Világ nagy ciklusában is közel az a pont, amikor a sötétségnek át kell fordulnia a Fénybe, ahogy ez egy kisebb ciklusban a Szent Este alkalmával is megtörténik.

Csakhogy itt az átfordulás nem egy éjszaka alatt történik, hanem sokkal nagyobb ciklusokban, hisz a sötétség sem egy nap alatt lepte el a Világot. De ehhez fontos lenne, hogy az emberiség is végre felébredjen arra, hogy igenis az ő kezében is ott van a változás kulcsa. Valóban kicsik vagyunk az Isteni Erőhöz képest, azonban nem kiszolgáltatott lényei vagyunk egy hatalmas „hatalomnak”, hanem Társteremtők. Mi is kellünk a világ átfordulásához, nekünk is van „beleszólásunk” a világ dolgainak alakulásába, és ha felvállaljuk ezt a szerepet, akkor tud katasztrófák nélkül megszületni az Új Világ. Ha viszont nem vállaljuk fel a felelősséget a mi részünkért, akkor valóban nem maradhat más eszköze a Teremtőnek, minthogy mindent elsöpörjön a Föld felszínéről, ami nem szolgálja a Fényt. De mivel egyre többen ébredünk rá szerepünkre, hatásunkra a Világ folyását tekintve, ezért hiszem, hogy a Jó Istennel együttműködve emelni tudjuk a Világot, és ezért „Neki” nem kell drasztikus eszközökhöz folyamodnia. Sosem késő ráébredni arra, mi mit tehetünk ezért…

Karácsony a Szeretet Ünnepe, a Fény Ünnepe. Ilyenkor sokkal inkább odafigyelünk egymásra, igyekszünk szeretettel fordulni egymás felé, ami aztán sajnos elhalványul a hétköznapok forgatagában. Azonban a Fény és Szeretet ünnepe során nem csak mások szeretetére kellene összpontosítanunk, hanem önmagunk szeretetére is. Ugyanis az utóbbi az előbbi elengedhetetlen feltétele. Csak akkor tudunk másokat őszintén, tisztán és igazán szeretni, ha magunkat tudjuk szeretni, és ekkor tudjuk mások szeretetét is befogadni. Vagyis a Szeretet áramlásához elengedhetetlen önmagunk szeretete. A Szeretet áramlása mindig több irányú kell, hogy legyen, ha csak az egyik irányt engedjük működni, csak másoknak akarunk szeretetet adni, vagy csak másoktól akarunk szeretetet kapni, akkor a Szeretet áramlásában akadályt képezünk. Ha bennünk nem áramlik minden irányban a Szeretet, akkor a külvilágunkban sem tud akadálytalanul áramlani: sem felénk, sem tőlünk. Ahogy kilélegezni (szimbolikusan ez jelképezi az adást) is csak akkor tudunk, ha be is lélegzünk (ez jelenti szimbolikusan a kapást). Ha csak akkor lélegeznénk be, ha mások levegőt (Szeretet) adnak nekünk, és mi magunk nem adnánk/engednénk meg azt egyáltalán vagy a megfelelő mértékben magunknak, valamint csak arra alapoznánk, hogy mások biztosítsák azt nekünk, akkor meghalnánk. A levegő, a lélegzés a tüdőhöz kapcsolódik. A tüdő szimbolikusan azt is képviseli, mennyi terem van, vagyis, hogy mennyit veszek ki magamnak a világból, mennyire adok magamnak teret az életemben. Ezt pedig lényegesen meghatározza, hogy mennyire szeretem magam, mennyire kezelem magam egyenrangú félként másokkal, mennyire vállalom fel az igényeimet, a vágyaimat, testi- és lelki szükségleteimet, függetlenül attól, hogy az másoknak tetszik-e vagy sem, fognak-e akkor szeretni, vagy sem. Természetesen senkit sem arra akarok buzdítani, hogy önző legyen, hanem csak az egyenrangúság felvállalására, mert sokan hajlamosak vagyunk másokat előtérbe helyezni, mások igényeire vagy a csak a feladatainkra összpontosítani, és önmagunkat figyelmen kívül hagyni. Vagyis azért is szeressük magunkat, hogy másokat is valóban szeretni tudjunk, de csak addig a mértékig, ami még nem távolít el teljesen önmagunktól. Mert valójában az a mások felé tanúsított szeretet, ami elvesz önmagunktól nem is Szeretet, az már függőség, hiszen azt a szeretetet is mástól várjuk, amit mi nem adunk meg magunknak, többek között azáltal, hogy magunkat nem kezeljük egyenrangúként másokkal. Pedig önmagunk szeretete annak is elengedhetetlen feltétele, hogy Fény legyen az életünkben és a világunkban. Hogy miért is gondolom így?

Saját Belső Fényünk csak akkor tud ragyogni, ha szeretjük magunkat, ha elfogadjuk fényes („jó” tulajdonságok) és árnyékos („rossz” tulajdonságok) oldalunkat, vagyis azt az egyedi személyiséget, indivídumot, akik vagyunk. Fontos szeretni, magunkhoz ölelni negatív tulajdonságainkat is, mert valamiért kialakítottuk őket, valamilyen védelmi szerepet töltenek be személyiségünkben. Valamint felfényesíteni is csak akkor tudjuk azokat, ha elfogadjuk létüket, megértjük szerepüket, mivel ez segíthet abban, hogy változni tudjunk ezeken a területeken. Ami ellen harcolunk, amit tagadunk azt valójában ezzel az energiával folyamatosan fenntartjuk. Ráadásul, ha árnyékos oldalunkat, negatív személyiségünket nem fogadjuk el, akkor valójában lényünk teljességét tagadjuk meg, ami által nem élhetjük meg a kiteljesedettség érzését. Pedig ez az az érzés, ami Belső Fényünk sugárzását adja, amely önmagunkat és környezetünket is beragyoghatja. Ez hozhat Fényt a saját életünkbe, a saját „kis univerzumunkba”, és ezáltal mindazok életébe, akikkel akármilyen formában is kapcsolatban vagyunk. Fontos, hogy tiszteljük és szeressük önmagunkat, ezzel tehetjük a legtöbbet önmagunkért és másokért is.

Azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot mindannyiunknak, ha szabadon megéljük önmagunkat nem akarjuk szebbnek mutatni magunkat, mint akik vagyunk, illetve bátran megmutatjuk, felvállaljuk akik vagyunk. Ahogy a puzzle is csak akkor áll össze egy teljes képpé, ha annak minden darabja pontosan olyan alakú, amilyennek lennie kell. Ha csak egy darab is eltérne saját egyedi alakjától, már nem lenne teljes a kép. Ugyanígy Világunk képe is csak akkor teljes, ha mi magunk is azok vagyunk, vagyis a mi kis világunkban megéljük önmagunk teljességét. A „Nagy Kirakósban” mindannyian nélkülözhetetlen, egyedi alkotórészek vagyunk, és akkor fogunk tudni Szeretettel kapcsolódni egymáshoz, ha önmagunkhoz is szeretettel kapcsolódunk, ha szeretjük azt az egyedi formát (külső megjelenés) és tartalmat (személyiség, lelkület, attitűd, stb.) akik vagyunk. Ez biztosítja azt is, hogy megtaláljuk a helyünket, illetve a helyünkre kerülhessünk a Nagy Egészben. Valamint, így tudnak körénk rendeződni azok is, akiknek ott van a helye.

Az Életünket beragyogó Fény nem kívülről kell, hogy megérkezzen hozzánk, hanem annak bennünk kell életre kelnie, és belülről kell kifelé sugároznia. Az önmagunk felé tanúsított szeretettel tápláljuk azt a Belső Tüzet, amelynek révén Belső Fényünk kiteljesedve ragyoghat, és életünk is ekkor lehet kiteljesedett. Ez a Fény mindannyiunkban ott van, aki él, magában hordozza. De ha nem szeretjük magunkat, nem fogadjuk el magunkat, akkor lefojtjuk, és csak pislákolni engedjük. Ilyenkor valójában számkivetettként élünk a saját életünkben. Elhidegülünk magunktól, érzéketlenek vagyunk magunk iránt, ami akár addig is fajulhat, hogy már azt sem tudjuk, mi okozhatna örömöt, boldogságot. Ez az elhidegülés az, ami a Belső Lángot lehűti, és nem engedi, hogy teljes pompájában lobogjon. A Fény ilyenkor csak pislákol, mi pedig azt élhetjük meg, hogy csak vegetálunk az életünkben, fásulttá, kiüresedetté válunk. Ezen felül, ha nem szeretjük magunkat, akkor kiadjuk a felelősséget az életünk irányítása felett azoknak, akiktől a szeretetet, az igényeinkről való gondoskodást várjuk. Ilyenkor valójában mások jóváhagyására várunk abban a tekintetben, hogy a mi igényünknek is létjogosultsága van. Ezáltal kiszolgáltatottá válunk, és azt éljük meg, hogy kényszerpályán vagyunk az életünkben. Az igényünk, a vágyunk azért jelentkezik, mert szükségünk van rá, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, így annak létjogosultsága van, és helytelen azért nem hallgatni rá, mert esetleg más valakinek nem tetszik, ha teret engedünk neki, vagy attól való félelmünkben megtagadni azokat, hogy konfliktust szül, más megharagszik ránk, megbántjuk őt, vagy esetleg elhagy bennünket. Aki igazán szeret minket, az nem várja el, hogy megtagadjuk magunkat, igényeinket, vágyainkat, az az ember azokkal együtt szeret bennünket. Senki sem kényszeríthet ránk olyan élethelyzetet, amiben nem érezzük jól magunkat, csak mi magunk. Ilyenkor nem teszünk mást, mint nem élünk azzal a választással, amit a Lelkünk szerint megtennénk. Elsősorban a Lelkünknek kell megfelelnünk, nem az egónknak és nem másoknak. Természetesen ez nem azt jeleni, hogy legyünk öntörvényűek, vagyis miközben önmagunkat nem nyomjuk el, arra is ügyeljünk, hogy másokat se tapossunk el. A Lélek útja mindig szelíden valósul meg, mert mögötte az Égi Rendező láthatatlan keze munkálkodik, amely úgy rendezi a szálakat, hogy az minden érintett javát szolgálja. Bár emberi ésszel figyelve az eseményeket ez nem mindig látszik így: néha egy "sorscsapásnak" tűnő esemény álcájában érkezik az, ami áldást hoz, de ez sokszor csak utólag derül ki számunkra. "Isten útjai kifürkészhetetlenek."

Mindannyian Isten Szeretetett Gyermekei vagyunk, csak mi magunk bánhatunk mostohán magunkkal. Isten Szeretete Egyetemes, vagyis mindenre és mindenkire egyformán sugárzik. Akkor tudunk ezzel a Szeretettel összekapcsolódni, behozni azt életünkbe és világunkba, ha a mi Szeretetünk is mindenre és mindenkire sugárzik, ebbe pedig önmagunk szeretete is beletartozik. Ugyanis önmagunk szeretete révén tudunk összekapcsolódni a bennünk is megnyilvánuló Forrás (Isten) Szeretet Energiájával. És ez az a kapcsolat, amely olyan hatalmassá és erőssé duzzaszthatja Fényünket, hogy az Életünk minden területét és Világunkat is beragyoghassa. Az Isteni Szeretet Fénye így tud rajtunk keresztül szabadon beáramlani a Világba. Mindannyian „prizmái” lehetünk ennek a Szeretetnek és Fénynek, de fontos, hogy azt minden irányba „szórjuk”, mert máskülönben akadályává válunk szabad terjedésének. Ahogy egy prizma is csak akkor tudja megfelelően szórni a fényt, ha sérülésmentes, teljes, ugyanígy mi is csak akkor lehetünk minden irányban közvetítői a Fénynek, ha mi magunk is teljesek, kiteljesedettek vagyunk.

Azt az egyedi utat is, amit Lelkünk kiteljesedésünket szolgáló fejlődési tapasztalatként választott számunkra, csak akkor találhatjuk meg, ha Belső Fényünk ragyog. Ugyanis csak ez az egyetlen Fény az, ami ezt az utat felfedheti előttünk. Minden más Fény előtt rejtett marad. A „lámpás” pedig a szívünkben foglal helyet. A szívünkben megszülető fényszikrák (vágyak, felismerések, sugallatok) ennek a Fénynek a fénycsóvái, de csak akkor tudnak vezetni bennünket az úton, ha a szívünk önmagunkért is dobog. Másként nem kapunk vagy inkább nem adunk magunknak lehetőséget arra, hogy ezek a fényszikrák életre keljenek és megvilágíthassák az út megfelelő részeit. Ha nem szeretjük magunkat, akkor nagy eséllyel tévúton járunk, mert nem engedjük meg magunknak, hogy a Lelkünk választotta, kiteljesedést adó úton lépkedjünk, hanem egy olyan úton haladunk, amelyen a külvilág behatásai, általunk vélt- vagy valós elvárásai terelnek. Éppen ezért a boldogság és a kiteljesedés kulcsa önmagunk szeretete.

Ha egy különleges kincsre teszünk szert, azt nagy becsben őrizzük, óvjuk, és féltjük. Mi magunk is ugyanilyen különleges kincs vagyunk, hisz egyikőnkből sincs több, egyediek vagyunk. Éppen ezért magunkat is olyan becsben kell tartani, mint egy különleges kincset. Isten „kincses ládájának” mindannyian egy-egy értékes és egyedi darabja vagyunk, Ő mindannyiunkat egyformán szeret, támogat és véd. Lelkünk Egyedi Gyémántja ott ragyog a szívünkben, szeressük, becsüljük és védelmezzük ezt a csodás Kincset, és engedjük, hogy fényével beragyoghassa Életünket és Világunkat. Ha felragyog saját Fényünk, az nem csak a saját életünket, hanem másokét is beragyogja, bearanyozza. Valamint saját Fényünk ragyogása hívhatja be Életünkbe azokat, akikkel valamilyen közös utat választottunk, vagy akiket tudásunkkal segíthetünk. Önmagunk szeretete adja, hogy saját Fényünk kifelé ragyoghasson, büszkén megmutathassuk, kik vagyunk. Az ebből fakadó Belső Erő így tud bennünk tudatosulni, és a külvilágban is megmutatkozni. Ez az a Fény és Erő, amelyet megérezhetnek bennünk, és felismerhetnek bennünk azok, akikkel valamilyen formában is dolgunk van. Ez a Fény és Erő vonzza be őket, ennek segítségével találunk egymásra, és ismerünk egymásra a találkozáskor. Érezzük, hogy valamilyen „sorsközösségünk” van egymással. Valamint ennek a Fénynek a hatására jelenhet meg belül a Kiteljesedettség érzése, ami kívül pedig a másokkal való Egységességben jelenik meg. Ami azt jelenti, hogy önmagunkkal Egységben élve és maradva alkotunk Egységet másokkal, akik szintén Egységben élnek önmagukkal. Vagyis különálló, független, kiteljesedett indivídumok hoznak létre egy belőlük megformálódó Egységet. Nem olvadunk egy Egységgé, hanem egyéniségünket megőrizve alkotunk egy belőlünk formálódó Egységet. Ha nem így kapcsolódunk másokkal, akkor az önmagunkkal való egységünk feladása révén függővé válhatunk, és megakadályozzuk, hogy önmagunk és ezáltal életünk kiteljesedett legyen.

Ha önmagunkat szeretjük és becsüljük, az adja az önbizalmat és bátorságot ahhoz is, hogy Társteremtői mivoltunkat fel tudjuk vállalni, hogy elhiggyük mi is fontos részei vagyunk a Teremtésnek, hogy nekünk is van ráhatásunk a Világ folyására, és hogy képesek is vagyunk megtenni a magunk részét ebben a közös feladatban. Hiszem, hogy saját gondolkodásunk és hitünk (itt elsősorban nem a vallásos hitre gondolok, hanem hitrendszereinkre, vagyis amit hiszünk magunkról, az élet és a világ felől) révén mi magunk rendezzük magunk köré világunkat. Aki, csak katasztrófák révén tudja elképzelni a megtisztulást, a változást a Világban, vagy aki olyan módon csatlakozik ezekhez ez energiákhoz, hogy fél a jóslatokban megjelenő katasztrófák bekövetkezésétől, az ezt is fogja bevonzani életébe. Bár szerencsére, világméretekben erre senki sem képes, de a maga kis világában megtapasztalhat „katasztrófákat” (pl. anyagi veszteség, baleset, betegség, kapcsolatok elvesztése, fájdalmak, szomorúság, kudarcok, stb.). Ha pedig többen is vannak, akik így gondolkodnak, akkor valamivel nagyobb mértékben is megteremthetnek hasonló helyzeteket. Ezért fontos, hogy minél többen abban higgyünk, azt teremtsük, amit magunk körül látni szeretnénk, és akkor az is fog körénk rendeződni a saját Kicsi-, és a mi Nagy Világunkban is

Nem csak kataklizmák révén újulhat meg, tisztulhat meg Világunk, és ragyoghat fel benne egyre több helyen a Fény, hanem ha Szeretettel felvállaljuk Önvalónkat, akinek megnyilvánulása révén Belső Fényünk felragyoghat, és bevilágíthatja saját életünket és Világunkat is. Belül kell megtisztulnunk mindattól, amivel megtagadjuk Valódi Lényünket. Ha felvállaljuk Önvalónkat, megnyílunk Lelkünk hívásának, akkor tudjuk felvállalni saját utunkat is, azt az utat, amelynek járása révén a magunk egyedi módján tudunk hozzájárulni a Világ Világosságának megszületéséhez. Ezen az úton járva tehetjük a legtöbbet Önmagunk és Világunk felfényesítéséért. Így ragyoghat fel Belső Fényünk, amelynek révén mindannyian, mint egy-egy gyertyaláng Fényt hozhatunk a Világba, így fényesíthetjük át, és tisztíthatjuk meg azt. Nincs más dolgunk, mint Egyedi Fényünkkel beragyogni az Univerzumot, ahogy az eget is beragyogják a csillagok. Vállaljuk hát fel, hogy saját Fényünk is hozzájáruljon a Világ Világosságához!

„Az ember a világmindenséget beragyogó csillag, ha szeret, és szürkén félelmetes égbolt, ha nem szeret.” (Tatiosz)

A Szent Ünnep napjaiban szánjunk időt arra, hogy csak önmagunkkal lehessünk. Kapcsolódjunk össze azzal az Egyedi Lénnyel, aki Valódi Önmagunk. Engedjük, hogy a szívünkben felragyoghasson Egyedi Fényünk, és ezáltal Életünkben is megszülethessen, vagy újra éledhessen a Fény. A Szenteste különösen alkalmas lehet egy ilyen elmélyülésre, ugyanis újholddal párosul. Az újhold szimbolikusan valami új elindításáról szól. Vagyis ezzel az energiával is kapcsolódva új dolgokat indíthatunk el az életünkben. Még ha először csak belül is, ami aztán később kívül is megnyilvánulhat. Mert mindig minden belül indul el… Kapcsolódjon össze a szívével és a Lelkével, és nézzen rá mi az a gondolkodásmód, önmagához való viszonyulás, hitrendszer, attitűd, amivel leginkább akadályozza Belső Fénye ragyogását. Jó alkalom ez arra is, hogy a felismerések táptalaján elinduljunk egy új úton az önmagunkhoz való viszonyulásban, meghozzunk döntéseket önmagunkkal és életünkkel kapcsolatban, és megengedjük belül is és kívül is a változást. Engedje, hogy a Szentestén megújultan felragyoghasson Belső Fénye, és megvilágíthassa azt az utat, amelyen az Új Évbe átlépve elindulhat önmagáért, szíve vágyaiért és céljaiért, szeretteiért, embertársaiért valamint egy Fényesebb Világért…!

Áldott, Békés Karácsonyt, és Fényt hozó, álmokat megvalósító, önmaga kiteljesedése felé vivő Új Esztendőt kívánok!