Sokszor van úgy, hogy kitűzünk célokat, keményen el kezdünk dolgozni értük, és mégsem a várt eredményt kapjuk, vagy netán semmilyen eredményt sem érünk el. Ekkor elbizonytalanodunk, hogy jó célt tűztünk-e ki, jó úton járunk-e, vagy akár úgy gondoljuk, valamiért elkerül bennünket a sors kegye. Jó esetben ilyenkor megállunk, és tudatosságunk fényével megvilágítjuk, vajon mi az, amit nem csinálunk jól, hol van a baj. A céllal, vagy a megvalósítási móddal? Vagy netán mindkettővel? Ebben a kérdésben szeretnék most segítséget adni jelen írásommal.

A valódi cél a szívben megszülető cél, az a lélek célja. A fejben megfogalmazott cél, az ego célja. A szívben megfogant cél szelíden valósul meg, szinte húz maga felé, önmagunkon és másokon való erőszak nélkül érhetjük el. A fejben megfogalmazott cél sok esetben makacs elhatározás, amely kíméletlenül és türelmetlenül törekszik a megvalósulásra. Az előbbi felé szárnyalva haladunk, az utóbbi eléréséhez úgy érezzük „mázsás köveket kell megmozgatnunk”. A lélek célja erőlködés nélkül is megvalósul, az ego célja erőlködéssel sem.

Hányszor van olyan, hogy kitűzünk egy célt, hozzá egy irreális határidőt, és ha „beledöglünk is”, minden áron meg akarjuk valósítani, majd mégsem sikerül. Ilyenkor áldozatnak érezzük magunkat, a sors kitaszított gyermekének azt gondolván: „pedig, mi mennyit dolgoztunk az ügyön, mennyi áldozatot hoztunk”.

A szív/lélek célja sosem igényli azt, hogy feláldozzuk magunkat a célért. Isten nem ad olyan feladatot, amelyért tönkre kellene tennünk magunkat. A lélek céljának megvalósulása során nem gyengülünk, nem terhelődünk, hanem éppen ellenkezőleg: erősödünk, feltöltődünk és kiteljesedünk. Csak az ego célja az, ami csorbíthat minket. A szív céljának megvalósulásában mi magunk is feloldódunk, eggyé válunk a teremtés folyamatával, míg az ego célja inkább felőröl. A szív célja felé haladva az idő megszűnik létezni számunkra, az ego célja felé haladva az idő válik az egyik legfontosabb tényezővé: minél hamarabb elérni/megszerezni vágyunk tárgyát. Ha erőlködünk, küzdünk, harcolunk, magunkra kényszerítünk feladatokat/munkát, sürgetjük a dolgokat, türelmetlenek vagyunk, akkor biztosan az ego célján dolgozunk, vagy ugyan a szív célján dolgozunk, de az ego eszközeivel. Ez utóbbi sem vezet célra, ugyanis a szív céljait az ego eszközeivel nem lehet megvalósítani.

És hányszor van olyan, hogy csak gondolunk valamire, semmit sem teszünk érte, és pár nap/hét/hónap múlva mégis megkapjuk. Ha elég tudatosak vagyunk, akkor eszünkbe jut ilyenkor, hogy pár napja/hete/hónapja pont ez a vágy fogalmazódott meg bennünk. A szívben/lélekben megfogalmazódott vágy ugyanis, amint megszületik, már tova is illan. A körülöttünk állandóan jelen lévő teremtő energiának egy formát ad, egy idea születik ilyenkor. Az „idea” szó eredeti jelentése: alak, jelleg. Vagyis a megszülető vágy alakot ad a körülöttünk lévő teremtő energiának, hogy az mivé formálódjon. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint a megszületett ideát elengedni, és rábízni az Univerzumra/Istenre, majd figyelni ismét szívünk hangját, hogy tudjuk, mikor kell nekünk is cselekedni, hisz társteremtőként nekünk is van feladatunk a megvalósításban.

Ezzel szemben sokszor azt tesszük, hogy kitalálunk valamit, és teljes gőzzel, görcsösen, akár erőszakkal is minél hamarabb (türelmetlenül) meg akarjuk valósítani. Ezzel nem teszünk mást, mint kizárjuk az Univerzum teremtő-, és segítő erejét. Mi vesszük kezünkbe a dolgok irányítását, és önfejűen úgy gondoljuk, mi ezt egyedül is meg tudjuk csinálni, ráadásul csak lassíthat a folyamaton, ha mást is hozzá engedünk férni a dolgokhoz. Még az isteni segítségnek sincs most itt helye, mert akkor kikerül az irányítás a kezünkből. Isten kizárásával teremteni azonban nem lehet, mert a teremtő energia Tőle származik, mi csak annak megformálásában lehetünk társteremtők. Önmagunkban nem rendelkezünk teremtő energiával, csak isteni részünk birtokolja azt. Egónk irányításával azonban pont ezt a részt zárjuk ki a teremtés folyamatából.

Gondoljunk csak bele, milyen is egy görcsösen markoló kéz. Összeszorított ujjakkal, erővel ragadja meg azt, amit meg szeretne fogni, meg akar tartani. Ráadásul, ismerjük a mondást: „Kis sokat markol, keveset fog.” Görcsös szorításunk eredményeként, célunk szép lassan kifolyik a kezeink közül, és annak csak egy darabkája marad kezünkben. A görcsösen markoló kéz ráadásul lefelé fordított (markolni csak ilyen kéztartással tudunk…), így az nem is tudja fogadni az Ég ajándékát. Ellenben a lazán nyitott tenyér egy befogadó kelyhet formál, ahová vágyunk tárgya könnyedén alászáll. És még több is fér ebbe a kehelybe, mint markunk szorításába…

Ha lelkesedünk, szárnyalunk, megyünk az áramlattal, és élvezzük a cél felé vezető utat, akkor biztosan a lélek célján munkálkodunk, és a lélek eszközeivel dolgozunk. A lelkesedés szó egyébként görög eredetű, gyökere az entheos (vagy en theos), ami annyit jelent „Istenben”, vagyis amikor lelkesek vagyunk, akkor tulajdonképpen Isten van jelen bennünk, velünk együtt munkálkodik. És talán az sem véletlen, hogy ha a magyar szó gyökerét megnézzük, akkor abban is benne van a lélek. Vagyis, ha lelkesedünk valamiért, akkor a lelkünk útját járjuk, és Istennel együtt dolgozunk az ügyön/célon.

Ha az ego útján járunk, akkor mindent mi akarunk irányítani, kontrollálni, míg a szív útján járva inkább lekövetjük lelkünk sugallatát, és az idő szavát. Az előbbiben nincs helye Istennek, egyedül küzdünk, az utóbbiban az isteni vezet minket, ekkor vagyunk igazán társteremtők, együtt munkálkodunk az Univerzummal/Istennel. Ilyenkor a kellő pillanatban mindig megérkezik a szükséges segítség is. A szív célja felé az öröm szárnyain könnyedén szárnyalunk, az ego célja felé a nehézségek rögös útján baktatunk. A szív célja teljes egészében valódi énünket, fejlődésünket szolgálja, az ego célja azonban valódi énünk fejlődésének, kiteljesedésének gátja. A lélek hívó szava munkára lelkesít, az ego irányító szava munkára kényszerít.

Sokszor állunk hozzá céljainkhoz azzal az attitűddel, hogy ezért meg azért még keményen dolgozunk, aztán ha majd ezek meglesznek, akkor végre pihenünk. Azonban gyakran esünk abba a csapdába, hogy ha elértük az adott célt, akkor csak egy „röpke pillanatig” érdekes/értékes számunkra, és már meg is fogalmazódik az újabb cél/vágy, amiért ismét keményen el kezdünk dolgozni. Így a beígért pihenés is elmarad, és aztán leélünk úgy egy életet, hogy mindig van egy cél, amit kergetünk. Pedig az is lehet, hogy egy cél egy egész életre szól, és nem egyetlen célba érésből áll, hanem folyamatos kis célba érésekből, amelyek kitöltenek egy egész életet, és részét képezik egy nagy célnak, ami pedig egy folyamat, nem egy lezárult állapot. Ez esetben elszalasztjuk a célhoz vezető út örömeit, nem látjuk meg ajándékait, mert folyamatos „rohanásban vagyunk” a cél felé. És lehet, hogy pont ez az, amivel célunk megvalósulása ellen dolgozunk. Ugyanis lehet, hogy a célhoz vezető út maga az, ami megadja nekünk azokat a dolgokat, képességeket, amelyek birtoklása nélkül a cél nem tud megvalósulni. A cél megvalósulásának folyamata nem csak a cél megszületéséről szól, sokkal inkább arról, hogy mi magunk is érünk, formálódunk ezen időszak alatt. Lehet, hogy pont ez a szakasz adja meg számunkra azt a fejlődést, amelynek révén a célt megvalósíthatjuk, elérhetjük. Ha azonban rohanunk, nem adunk időt az érlelődésnek, akkor megtagadjuk magunktól azokat a dolgokat, amelyek révén beteljesíthetjük a célt, és azt is, amiért elindultunk a cél felé. Valójában a megvalósulás folyamata az, ami igazán figyelmet érdemel, mert sokkal inkább az az, amitől gazdagodunk, mint maga a cél elérése, megszerzése. Ráadásul a cél megvalósulása csak akkor állhat stabil alapokon, ha a kibontakozás folyamata kellő időt kap. A kibontakozás folyamata fejlődés, tanulás - közben érünk meg mi magunk is a cél megvalósítására. Vagyis nem csak a cél valósul meg, hanem a cél megvalósulásához „szükséges” önmagunk is. Így válunk mi magunk is stabil alapjává célunk megvalósulásának, működtetésének. A cél formálódásának időszaka alatt tanulunk meg mi magunk is valamit, ami a cél megvalósulásához kell, vagy valamit, amit csak a megvalósulás folyamatában tapasztalhatunk meg. Célunkkal együtt saját új énünk is formálódik, megszületik.

Ha pedig elérjük az áhított célt, és tényleg fogjuk magunkat és hátradőlünk, azt gondolván, hogy most már életünk végéig csak pihenünk, és élvezzük a megvalósult cél adta előnyöket, akkor az Életet magát tagadjuk meg. Az Élet ugyanis folyamatos mozgás és tanulás. Sokan ezért „betegszenek bele” a nyugdíjas évekbe, mert az addigi aktív életnek hirtelen vége szakad, és nem tudnak mit kezdeni magukkal, úgy érzik, haszontalanná válnak. Pedig minden életszakasz lehetőséget ad arra, hogy tanuljunk, fejlődjünk, csak más-más formában. A nyugdíjas élet is lehetőséget ad arra, hogy legyenek céljaink, továbbra is mozgásban legyünk, továbbra is fejlődjünk, tanuljunk.

Az is lehet, sokunkban kellemetlen élmények kapcsolódnak a tanuláshoz (iskolás korban szerzett tapasztalatok miatt), ezért szeretnének minél hamarabb megszabadulni a tanulástól, minél előbb letudni azt. A tanulás azonban nem más, mint tapasztalás, fejlődés. Ha megtagadjuk a tanulást, akkor ezzel kizárjuk magunkat az Életből. Éppen ezért fontos, hogy bármely életszakaszban is vagyunk, mindig legyen célunk és mindig „mozgásban legyünk”. A lényegi kérdés csak az: a cél, ami mozgásban tart, hol születik.

Ha megfogalmazódik bennünk egy cél, mindig világítsuk meg előbb tudatosságunk fényével, hogy megláthassuk: a szív súgja, vagy a fej/ész diktálja. Ha pedig a cél a szív célja, akkor a szív eszközeivel dolgozzunk csak rajta: engedjük meg magunknak a kibontakozás örömét, a megvalósulás csodájának szépségét, ahogy célunk az idő szavának megfelelően formálódik kezeink és cselekedeteink nyomán. De sose feledjük: társteremtők vagyunk, éppen ezért mindig adjunk helyet az isteninek a megvalósításban. Adjuk át magunkat teljesen a folyamatnak, így nyerhetjük ki belőle mindazt a tapasztalást, ajándékot, amit az a számunkra rejteget. Ugyanis minden tapasztalat táplálék a léleknek, amelytől gazdagodik. Élvezzük a kibontakozás folyamatát, a célhoz vezető utat, mert az sokkal inkább fontos, mint maga a cél megvalósulása. Ha ezeket tartjuk szem előtt, és eszerint munkálkodunk, akkor biztosan jó célért és jó eszközökkel dolgozunk.

Álljon itt két idézet, amelyek mindig iránytűként szolgálhatnak, ha céljaink megvalósításán munkálkodunk:

„A nagy dolgok megvalósulásához nem csak cselekednünk kell, de álmodoznunk is, nem csak terveznünk, de hinnünk is.” (Anatole France) – az álmodozás és a hit ad helyet az isteninek a teremtés folyamatában.

„Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, míg elérjük azt.” (Zig Ziglar) – a célt valójában nem mi tűzzük ki magunk elé, hanem a lelkünk, és valójában a célnak is célja van: a megvalósuláson keresztüli tapasztalás, és a tapasztaláson keresztüli fejlődés, vagyis mi magunk vagyunk a végső cél, és nem az általunk kitűzött cél megvalósulása.

A végső cél pedig mindig a lélek célja - a fejlődés lépcsőfokain át felemelkedni az istenihez.

Tuboly Beatrix

Budapest, 2010. május 18.