Mai rohanó világunkban, fogyasztói társadalmunkban ez a két szó nem igazán azt takarja, amiről valóban szólnak, ráadásul sok ember egymással ellentétes tartalmat tulajdonít nekik. De vajon valóban egymással ellentétes kifejezésekről van-e szó? Vajon tényleg azt jelentik-e, amit sokunk számára?

A szolgálat a legtöbb ember számára azt jelenti, hogy valaki vagy valami mást szolgálunk: például a szüleinket, a gyermekeinket, a párunkat, a munkahelyünket, egy másik embert, stb. A legtöbben pedig azt gondoljuk, hogy az a jó ember, aki másokat szolgál, méghozzá önmagát háttérbe szorítva, figyelmen kívül hagyva, másokat előtérbe helyezve. Vajon ez valóban szolgálat?

Az önérvényesítés ma sokak fejében azt jelenti, amikor másokat (és valójában magunkat is) figyelmen kívül hagyva, a sikert és az anyagi célokat előtérbe helyezve éljük mindennapjainkat. Csak a cél fontos, nem számít, milyen áron érünk el oda (pl. önmagunkat tönkretéve, másokon átgázolva, stb.) Vajon ez az igazi önérvényesítés?

Valójában a két fogalom mögöttes tartalma egy és ugyanaz. Talán most sokakban tiltakozás jelenik meg álláspontomat illetően, de hadd világítsam meg, miért is látom így.

Szolgálni egyetlen embert kell, méghozzá önmagunkat. Azonban nem azt az önmagunkat, akit az egónk képvisel, hanem valódi önmagunkat, isteni részünket. Egyetlen küldetésünk, hogy valóban azok legyünk, akik vagyunk, és valóban azt az utat járjuk be, azt a Szolgálatot vigyük véghez, amit isteni énünk felvállalt. Nem pedig azt, amit mások elvárnak tőlünk, vagy amiről azt gondoljuk, hogy mások ezt várják tőlünk, és azt sem, amit egónk jelöl ki számunkra, de még csak azt sem, amit hitrendszerünk (múltbeli tapasztalataink, félelmeink, fájdalmaink, hibás gondolkodási sémáink) diktál. Mert ha valódi önmagamat szolgálom, akkor ezzel az isteni énemet, az isteni tervet szolgálom, és ezen keresztül az egész emberiséget. Aki bármilyen elvárásnak megfelelően (saját elvárások – amelyek valójában az egó elvárásai, mások elvárásai, társadalmi elvárások) éli az életét, az nem az azt az isteni tervet szolgálja, amiért ő a földi világba leszületett. Ugyanis ez az, az isteni terv, ami valóban szolgálja az emberiséget, nem pedig az a szolgálat, amelyet az ego bármilyen játszma miatt is szolgálatként kijelöl számunkra. Az ego ugyanis félelemből, elfogadási vágyból, uralkodási vágyból, bűntudatból, és önértékelési problémából szolgál. Ez nem valódi szolgálat, ez játszma, ál-áldozat. Ugyanis a valódi áldozat nem arról szól, hogy feláldozzuk valódi énünket.

A valódi szolgálat sosem igényli azt, hogy közben megtagadjuk, tönkretegyük magunkat, vagy olyan feladatot vállaljunk magunkra, amely meghaladja erőnket, hisz ezzel isteni énünket áldozzuk fel, amely boldogságra, egészségre, örömre teremtetett. A valódi áldozat az, hogy feláldozzuk azt, akivé az ego tesz minket, áldozatot hozunk azért, hogy valódi isteni énünk megnyilvánulhasson, vagyis áldozatot hozunk Önmagunkért. Lehet, hogy ez által elveszítjük azok szeretetét, megbecsülését, figyelmét, társaságát, akikét eddig fontosnak véltük, de ez az, az áldozat, amit meg kell hoznunk, nem pedig az, hogy elhagyjuk valódi önmagunkat másokért. Valódi önmagunk visszanyerése csak olyan „veszteséget” hozhat, amely csak látszólagos, mert valójában ez a legnagyobb nyereség, amit földi életünkben valaha is elérhetünk. Aki nem örvendezik velünk valódi énünk felszabadulásán, az valójában nem minket szeretett, hanem azt a szerepet, amit a „szeretetéért” cserébe magunkra vettünk. Az álarccal együtt hadd távozzon életünkből annak csodálója is, hisz mind a kettő csak egy hamis szerep, aminek nincs helye abban a valódi „szerepben”, aminek megvalósításáért megszülettünk.

Az Igazi Szolgálat önmagunk, vállalt életfeladatunk szolgálata, mert ezen keresztül tehetjük a legtöbbet önmagunkért és másokért. Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe, amire rendeltetett, de az emberek többsége nem ezt éli, hanem amiről úgy gondolja, hogy élnie kell. Sokan egy egész életen keresztül még csak fel sem ismerik, hogy mi az, amit élniük kellene, pedig sorban jönnek a jelzések, figyelmeztetések (problémák, betegségek), hogy valamit nem jól csinálnak. És sokan vannak, akik felismerik, de félelemből, kishitűségből, kényelemből mégsem vállalják fel. Lehet, hogy átmenetileg könnyebbnek tűnik az élet, ha nem vállaljuk fel a saját utunkat, de egy idő után valójában sokkal nehezebbé válik, mert az állandó önmegtagadás rengeteg energiát emészt fel, és végül betegségeket, problémákat, külső-belső konfliktusokat hoz magával. Ráadásul így környezetünknek sem tudjuk megadni azt, amit megadhatnánk, ha valódi énünket, utunkat és képességeinket felvállalnánk.

Éppen ezért, az igazi önérvényesítés (nem az egóé!), valójában nem ellentéte a szolgálatnak, hanem ez maga a valódi szolgálat, az isteni terv szolgálata. Önérvényesítés = érvényre juttatom azt, aki valójában vagyok = isteni énemet Szolgálom. Isteni énünk pedig ott rejtezik a félelmek, fájdalmak, bántások, megtagadások, hibás gondolatok, hitrendszerek mögött, és arra vár, hogy bármikor felszabadíthassuk őt, ha erre mi magunk is készek vagyunk.  Azzal teszem a legtöbbet önmagamért és másokért, ha engedem, hogy isteni énem feltámadjon a keresztről, amelyre én magam feszítettem ki. Ez a feltámadás – Húsvét valódi misztériuma. Isteni énünknek, „lelkünk bárányának” megnyilvánulása a maga tisztaságában.

Tuboly Beatrix

Budapest, 2010. március 31. - Húsvét alkalmából