Már sokan várják a választásokat, mert ebben remélik a „megváltó eljövetelét”, és ahogy egyre közeledik az időpont, biztosan a média is egyre többet fog foglalkozni a témával, és az utcákon is egyre több választási plakát jelenik majd meg. Az év első negyedévét nagyrészt ez a téma fogja kitölteni az ország, és a lakosság életében. De vajon tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy melyik párt kerüljön hatalomra, ki legyen a miniszterelnök? Meddig hisszük még el, az éppen aktuálisan versengő pártok ígéreteit? Mikor jövünk már rá, hogy azok nagy része csak addig él, amíg meg nem választjuk őket? És vajon helyes magatartás-e az, ha csak ettől az eseménytől várjuk azt, hogy az ország helyzete és életünk jobbra forduljon? Nem illúzió-e azt várni, hogy jön majd egy olyan párt, és miniszterelnök, illetve miniszterek, akik kiteszik szívüket-lelküket az országért, és az abban élő emberekért, és a becsület és az erény mintaképeként tekinthetünk rájuk? Bízhatunk-e a jelen korban abban, hogy ismét felbukkan egy Széchenyi, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét, amit akkor 60 000 forintban állapított meg? Ma ennél sokkal nagyobb problémák esetén sem jut eszébe egyetlen „atyafinak” sem, hogy adományozzon az országért, sokkal inkább azon munkálkodnak (bármelyik párthoz is tartoznak), hogy hogyan tehetnének bármilyen előnyre is szert pozíciójuk révén (természetesen tisztelet a kivételnek). Nem inkább azon kellene-e törnünk a fejünket, hogy mi milyen ígéreteket fogalmazhatunk meg saját magunk részére, és hogyan valósíthatjuk meg azokat?

Azt mondjuk „új év, új élet” – de vajon az új élet lehetősége és eredményessége valóban csak annak a kérdése-e, hogy éppen ki vezeti az országot?Valóban az-e a legfontosabb, hogy kit választunk az ország élére? Vagy talán sokkal inkább az, hogy nekem magamnak milyen új választásokat kell meghoznom a saját életemben, hogy azt abba az irányba kormányozhassam, ahova el szeretnék jutni. Van egy régi, bölcs mondásunk: „mindenki a maga szerencséjének kovácsa”. A kérdés sokkal inkább az: van-e merszünk a kezünkbe venni az üllőt, a kalapácsot és a vasat; van-e türelmünk és kitartásunk, amíg az alkotás elkészül, létrejön; van-e hitünk abban, hogy sikerül azt létrehozni belőle, amit elterveztünk; és bízunk-e magunkban annyira, hogy elhiggyük magunkról, meg tudjuk csinálni, amit elterveztünk. Mert ha mindez együtt van, akkor párttól és miniszterelnöktől függetlenül is elérhetjük a célunkat. Ha pedig nem vesszük kezünkbe életünk alakítását, akkor valóban nem marad más, mint az éppen aktuális rendszerre, pártra, miniszterre, főnökre, tanárra, szülőre, sorsra, Istenre haragudni, és rájuk bűnbakként tekinteni, mindazért, ami nekünk nem jön össze, és beletörődve feladni a próbálkozást.

Az ország sorsa sokkal inkább függ az azt alkotó emberek gondolkodásától, hozzáállásától, mint attól, hogy éppen ki van hatalmon. Gondoljon csak bele: energetikailag kinek van nagyobb hatása, annak a pár politikusnak, vagy Magyarország teljes lakosságának? Köztudott, hogy a magyar nép történelmileg pesszimista beállítottságú. Vegyünk csak egy pesszimista embert, aki ha a „pohár mindig félig üres” hozzáállásával éli az életét, akkor gondolkodásmódjával valóban mindig ezt is vonzza be az életébe. Hiszen az Élet mindig azt rendezi körénk, amiben hiszünk. A külvilág csak tükre annak, ami bennünk van. Ha pedig az ország lakosságának nagy része ezt a gondolkodásmódot választja, akkor mitől lenne „félig tele” az „ország pohara”?

Így a legfontosabb kérdés az, hogy én hogyan gondolkodom az Élet felől, a saját életem felől, a lehetőségeim felől, és meglátom-e a VÁLASZTÁSI lehetőségeimet, és élek-e velük. Mert lehet, hogy már annyira pesszimista vagyok, hogy meg sem látom a lehetőségeimet, és beletörődtem a megváltoztathatatlannak hitt életbe. Vagy ugyan látok lehetőségeket, de nem élek velük, mert: nem vagyok elég bátor; félek feladni az ugyan rossz, de látszólagos biztonságot adó, megszokott helyzetet; félek felvállalni a változtatással együtt járó felelősséget; vagy nem értékelem magam annyira, hogy elhiggyem, megérdemlek egy jobb életet; vagy netán kishitűségből úgy gondolom, hogy úgysem tudom megvalósítani, ezért inkább bele sem kezdek. És még biztosan tudnánk számtalan más okot is felsorolni, amiért NEM ÉLÜNK A VÁLASZTÁSAINKKAL. És ilyenkor könnyebb egy bűnbakot keresni, mint beismerni, hogy a saját hitrendszereink eredménye az, az élet, amibe „belekényszerülünk”. (Azért tettem idézőjelbe, mert valójában mi kényszerítjük bele saját magunkat azáltal, hogy nem élünk a választás lehetőségével.)

Merthogy életünk legfőbb „politikusa, minisztere” mi magunk vagyunk. És a legfőbb kérdés: tudunk-e önmagunkkal bőkezűen bánni, hogy a vágyaink, álmaink valóra válhassanak. A legfőbb VÁLASZTÁS, amit minden embernek meg kellene tennie, hogy merje VÁLASZTANI azt az életet, amire vágyik, és vállalja a FELELÕSSÉG-et annak megvalósításáért. A lényeg a nézőpontban van: ne arra fókuszáljunk, hogy milyen akadályok vannak előttünk ezen az úton, hanem arra, hogy hogyan tudjuk legyőzni, átlépni azokat. Hogyan tudunk felnőni hozzájuk, hogy meg tudjuk oldani ezeket a kihívásokat. Mert az akadályok valójában kihívások. És sokszor nincs is ott az, az akadály, csak a mi képzeletünkben létezik (pl. nem vagyok képes rá, más jobban csinálja, stb.), csak saját hitrendszerünk torz szemüvege vetíti azt elénk. Vagy az is előfordulhat, hogy ugyan ott az akadály, de mi sokkal nagyobbnak látjuk azt, mint amivel meg tudnánk birkózni. Ilyenkor sokszor valójában nem az akadály nagy, hanem mi látjuk magunkat sokkal kisebbnek és gyengébbnek, mint amilyenek valójában vagyunk. Éppen ezért sokszor kishitűségünk a legnagyobb akadály, amit pedig mi rakunk saját magunk és az elérni kívánt cél közé. És ez általában elég jó indok arra, hogy elmondhassuk, „nekem ez úgysem sikerülhet”. De az is előfordulhat, hogy valóban ott az akadály, és nem véletlenül van ott, hanem egy útjelző táblaként, hogy felismerjük, kicsit változtatnunk kell az útirányon, hogy a célunk felé haladhassunk tovább.

A felelősség elsősorban a saját kezünkben van, de mindaddig, amíg kényelmesebb ezt párttagok, politikusok és mások kezébe kiadni, addig valóban úgy érezzük, hogy nincs hatalmunk az Életünk fölött, és a sors áldozatai vagyunk. A problémáinkat nem a pártok, politikusok, és a törvények fogják megoldani, azok főként csak közvetetten hatnak az életünkre. Az életünket elsősorban a saját törvényeink, vagyis a saját hitrendszereink befolyásolják (pl. én nem érdemlem meg, más jobban csinálja, nincs rá lehetőségem, elveszítem a biztonságot, stb.), és csak ezek azok a dolgok, amelyek megakadályozhatják, hogy úgy alakuljon az életünk, ahogy mi szeretnénk. És az egyetlen ember, akinek hathatós befolyása van az életemre, az én magam vagyok, csak az a kérdés, hogy felvállalom-e ennek a felelősségét, vagy inkább másokra mutogatok, hogy nekem miért nem mennek a dolgaim.

Az egyetlen kérdés: leteszem-e a VOKSOMAT amellett az élet mellett, amit szeretnék, és kezembe veszem-e életem hajójának KORMÁNYÁT, hogy el is juthassak a kívánt „kikötőbe”? A „viharos” útszakaszokon is tudom-e tartani a HIT-et a CÉL-ban, a MEGVALÓSULÁS-ban, mert tudom, hogy minden szélirány, körülmény átmeneti, és ha NEM ADOM FEL, előbb-utóbb olyan vizekre jutok, ahol a nekem kedvező szélirány fújdogál? Vagyok-e annyira TUDATOS, hogy felismerjem, mikor kell várakozni egy kikötőben, amíg a „vihar” elül, és mikor kell halált megvető BÁTORSÁG-gal elindulni a „viharon” keresztül is? Merthogy néha sokkal fontosabb az a tapasztalat, amit a „viharos” időszakban szerzek, mert azáltal fejlődik a személyiségem, a képességeim, hogy mire megérkezem az áhított „kikötőbe”, alkalmas legyek arra, hogy élni tudjak az ott kínált lehetőségekkel, fel tudjak nőni az új életformában való helytálláshoz. (Ugye Ön is sok olyat hallott már, amikor valaki egy év alatt elherdálta a lottó ötössel szerzett milliárdokat, és jutott vissza ugyanarra az életszínvonalra, ahol a nyeremény előtt élt? Mert hiába a sok pénz, ha nem tudom bölcsen forgatni, vagy nem tudom megtalálni azokat a szakembereket, akik segíteni tudnak nekem ebben, vagy meg tudnak tanítani erre. Mert aki bölcsen sáfárkodik egy ilyen összeggel, az élete végéig meg kell hogy tudja alapozni az életét. Ez is azt mutatja, hogy elsősorban nem az Élet felelős az én boldogulásomért, hanem én, és ha az Élet megajándékoz egy lehetőséggel, akkor a legfontosabb kérdés, hogy tudok-e élni vele, a magam javára tudom-e fordítani.) És ha már jól kiismertem azt a „kikötőt”, ahol hosszabb ideje tartózkodom, és felmerül bennem egy új LEHETÕSÉG kiaknázása, akkor van-e merszem FELADNI a megszokottat, és ELINDULNI valami újért?

Van még egy nagyon fontos dolog, ami az alap a kiinduláshoz: az ELFOGADÁS. Fogadjam el azt az életszínvonalat, ahol vagyok, ne harcoljak ellene, mert ezzel csak energiát adok annak, amit valójában megszűntetni szeretnék. Vagyis ezáltal a nem vágyott helyzetet erősítem, magamat pedig gyengítem: ezt hívjuk úgy, hogy szélmalomharc. Az elfogadás, és a BELSÕ BÉKE által szabadulhat fel az, a korábban harcra fordított energia, amelyet aztán alkotó, kreatív hajtóerőként tudunk hasznosítani a cél elérése érdekében. Ugyanis csak azt tudjuk megváltoztatni, amit elfogadunk. Fontos, hogy egyszerűen csak úgy kezeljem, mint egy útjelző táblát, amely megmutatja: „itt tartok”, legyen egy viszonyítási alap számomra, hogy ahhoz, hogy a célomhoz eljussak, még mit kell megtennem, milyen fejlődési szakaszokon kell átmennem. Mert néha nem a fizikai cselekvés a legfontosabb, hanem a BELSÕ ÉRLELÕ FOLYAMATOK. Ezek pedig, a fizikai cselekvés hiánya esetén tudnak a legjobban dolgozni. És van olyan is, hogy egy MAGASABB IRÁNYÍTÁS-nak kell átmenetileg átadnunk életünk kormányát. Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy BÍZUNK abban, hogy a bölcs MINDENHATÓ vigyáz ránk, tudja, hogy mire van szükségünk, és amíg az Õ kezében van hajónk kormánya, addig MINDEN ÚGY TÖRTÉNIK, AHOGY NEKÜNK A LEGJOBB, ÉS MINDEN ÉRTÜNK TÖRTÉNIK.

Ezen felül, elsősorban ne az ország sorsának pozitív alakulásától várjuk a saját sorsunk javulását, mert inkább az egyének sorsának összessége az, ami kihatással van az ország sorsára, és nem fordítva. Vegyük hát kezünkbe a saját kis „birodalmunk” irányítását, mert ha mindannyian arra törekszünk, hogy előbbre vigyük az életünket az Életünk felé, akkor az ország helyzete is javulni fog, ami persze visszahatással lesz az egyéni Életünkre is. Olyan ez, mint egy felfelé húzó spirál. De az első lépést nekünk kell megtenni, hogy mozgásba lendülhessen…

Tuboly Beatrix

Budapest, 2010. január 26.